Műfajtól függetlenül minden toplistát gyanakodva olvasok. Vajon akik összeállították, látták maguk előtt a teljes felhozatalt, nem kerülte el a figyelmüket semmi? Egyáltalán van értelme abszolút áttekintést ambicionálni? Tettem rá egy kísérletet a 2025-ös lírapublikációk terén.
Év elején rájöttem, hogy több mint tíz éve publikáló költőként, alkalmi kritikusként hihetetlenül felszínesen ismerem az irodalmifolyóirat-kultúránkat, és
megfogadtam, hogy 2025-ben elolvasok lehetőség szerint minden magyar szerző által írt, most először publikált verset
az összes irodalmi folyóiratban, illetve online kulturális portálon. Erről a vállalkozásomról tájékoztattam a KULTer.hu szerkesztőségét is, így nyertem meg az alábbi toplista összeállításának lehetőségét és felelősségét.
A Verstúladagolás-projekt
2025. január 1. és 2025. december 29. között összesen 6.288, a fenti kritériumoknak megfelelő vershez volt szerencsém. Bár igyekeztem a maximumra törekedni, óhatatlanul elkerülték a figyelmemet egyes kiadványok, amelyek alkalmanként vagy akár rendszeresen közölnek lírát – erre többek között a Szépirodalmi Figyelő szemléiből jöttem rá, de egyébként is fontos leszögezni, hogy nem én másztam meg először a Himaláját: az elmúlt években aktívan működő, Ferencz Mónika és Sirokai Mátyás által szerkesztett szépmentések nevű Instagram-oldal egészen hasonló célt tűzött ki maga elé, ahogy az év legjobb szövegeit összegyűjtő antológiák szerkesztői is bizonyára komoly adatbázisból dolgoznak.
A forrásanyag törvényszerű hiányosságaival együtt is bátran állíthatom, hogy a 6.288-as merítés 90+ százalékos lefedettséget jelent.
Köszönet illeti az ÖT szerkesztőségét, amely nyitott volt rá, hogy Verstúladagolás sorozatcímmel közöljem náluk időszakos szemléimet – egy kicsit elfáradtam a pontos statisztikák összeállításában, de ránézésre több mint 100 költő bő 150 versét ajánlottam az elmúlt évben. Aki szívesen végigböngészné ezeket az összeállításokat – hangulatjelentéseim és vázlatos problémafelvetéseim társaságában –, itt érheti el a Verstúladagolás darabjait, bennük a feldolgozott platformok listájával: Pillanat, csak elolvasok 1680 verset; Rohamszerű orgazmus és gerinccsatornába szúrt tű; Fusi halacskákkal; Érett szövegek az uborkaszezonból; Amelyben nem a szóismétlés elkerülése végett használom a szöveg szót; Szénakazal helyett a benne rejlő tűk; Álmomban irodalmi folyóiratokat olvasok.
Szabadkozás, amiért szubjektív lett
Most jön a kötelező magyarázkodás. Nemcsak azért erősen szubjektív a válogatásom, mert kizárólag egy ember ízlését tükrözi, hanem azért is, mert rá kellett jönnöm, hogy az ízlésem történetesen eléggé korlátolt: egyáltalán nem tudok osztozni például abban az örömben, amit vélhetően számos kollégám érez, mikor megalkot egy kizárólag az aktuális szövegben előforduló, egyedi mondatot. Nem folytatom.
Nyilvánvaló, hogy sokan vagyunk a pályán, és mindannyian mást gondolunk jó versnek, sőt mást gondolunk versnek – ez így van rendjén.
A listával kapcsolatban két szabályt állítottam fel: 1. Egy költőtől egy vers kerülhet fel rá. 2. Az olvasói élményen túl ne befolyásoljon semmilyen kvótareflex. Utóbbival kapcsolatban egy ponton meginogtam, hiszen végül nem alakult ki organikusan, ahogy szerettem volna, és csak két női szerző került a TOP10-es szekcióba – végül így hagytam, mert nincs bennem kétely, hogy egy másik tetszőleges év líratermését vizsgálva akár fordítottak is lehetnének a nemi arányok. Igaz, azt a listát már nem én fogom összeállítani, legalábbis nem a közeljövőben.
Befutottak még
Ez tehát a 2025-ös év mérlege, és már a harmadik-negyedik szűkítő kör is véres áldozatokkal járt, úgyhogy kapásból felcsalom 25-ig a listát. Sőt, elhadarok még egy bekezdésnyi fontos kimaradót: Nádasdy Ádám: Lépjünk rá a pedálra [Apokrif 2025/3.]; Szegedi Eszter: Hívott fél [Szifonline, 2025. 04. 16.]; Nagy Dániel: A lassú autós üldözés nyugtatja meg a lelkem [Bárka 2026/6.]; Méhes Károly: Apám kardigánja? [Székelyföld 2025/2.]; Karafiáth Orsolya: Izéke rosszul alszik [Élet és Irodalom LXIX./51-52.]; Kollár Árpád: Trianon az nem egy ház [Kalligram 2025/9]. Készítettem egy nyilvános mappát a Drive-omon az eredetileg magánhasználatra szánt versfotóknak – ITT érhetők el azok a szövegek, amelyek mostanáig nem kerültek fel a netre.
25. Szabó Márton István: A pilótafelvételi eljárásról általában [Apokrif 2025/3.]
24. Szőcs Petra: A cseléd energiája [Pannonhalmi Szemle 2025/1.]
23. Korsós Gergő: Kampánycsend [KULTer.hu, 2025. 12. 08.]
22. Gellén-Miklós Gábor: Elhagyott házakra [Vigilia 2025/1.]
21. Toroczkay András: Kik ezek az emberek a képeken [Jelenkor 2025/6.]
20. Ráday Zsófia: A Vasszüzek dala [Látó 2025/11.]
19. Kustos Júlia: Semmi [Jelenkor 2025/1.]
18. Villányi László: Közelítések két sor álomhoz [Alföld 2025/2.]
17. Bodor Emese: Spicc [Szkholion 2024/1–2.]
16. Tóth Krisztina: Kabát [Élet és Irodalom LXIX/51–52.]
15. Komán Attila: Nyúlnyúzás [Litera, 2025. 11. 18.]
14. Ijjas Tamás: Memoár [Irodalmi Szemle online, 2025. 08. 20.]
13. Vajsenbek Péter: Kedves csókaiak [Híd 9–10.]
12. Kulin Borbála: Népdalra [Pannon Tükör 2025/4.]
11. Kemény István: Szabadság, te szegény [Műút 2025100.]
És akkor jöjjön a címben ígért tulajdonképpeni TOP 10! Azoktól, akik követték a Verstúladagolás sorozatot, elnézést kérek, hiszen néhol óhatatlanul ismételni fogom magam.
10. Benedek Miklós: Háborús horizontok [Híd 2025/3–4.]
A vajdasági irodalom mindmáig kimeríthetetlen témája a délszláv háború – én pedig az északi szomszéd szerencsés pozíciójából kötelességtudó érdeklődéssel igyekszem követni a vonatkozó műveket. Elvégre igenis közöm van hozzá, napjainkban különösen – sulykolom magamba, még akkor is, ha az értelmetlen gonoszság, az embertelenség, a téboly, a tehetetlenség és általában a háború mint téma elég távol áll az olvasói ízlésemtől. Nyilván szerencsés vagyok, amiért így alakult.
Bár Benedek Miklós megközelítése sem mondható szokatlannak, ez a vers az első pillanatban beszippantott – talán azzal, ahogyan a front és a hátország általánosan beszűkült tudatállapotát ábrázolja. Autisztikus távirati stílus: minden sor egy-egy önmagában álló, tagolatlan, tagolhatatlan közlés. Néha látszólag opponálják egymást. Egyszer azt olvassuk: „Csak az apák sírnak.” Egyszer azt: „Csak az anyák sírnak.” Mégsincs ellentmondás. A háborúban kizárólag a pillanat létezik. Túl kell esni rajta – és még csak túlélni sem muszáj.
9. Németh Bálint: Máté Péter [Élet és Irodalom LXIX/49.]
„kacérkodom egy háttérképpel / legyen rajta máté péter / mert egy máté péter-háttérképpel / az ember végül átértékel / ezt meg azt ha ott a képen / és szól is közben máté péter / és a most élsz kábé négyszer / mert nem tudom nélkülöz / ni ezt és az ember végül / embervégülözni kezd” – ezzel a mondókával szórakoztatja magát kezdésként a versbeszélő, aztán hirtelen lendületet vesz, és már megyünk is vissza a gyerekkorba, a Máté Péter-rajongás kiváltó incidenséig és vissza, egészen a beszélő apjának haláláig, majd a zárt osztály folyosóján rótt léptekig.
Egyszerre játékos és vallomásos szöveg – mint az a bizonyos versbéli „éneklő patak ami rohan”, nem kikerüli, inkább magával sodorja az előtte tornyosuló akadályokat, például az infantilizmus és a giccs buktatóit. Néha mintha a rímkényszer hajtaná, néha mintha az elől menekülne. Közben az egész történetre, az egész életre egy dallamtapadás kényszerességével telepszik rá a popsztár – kissé szeleburdi monográfusa által megjelenített – figurája, akinek a szerelmes dala temetéshez is tökéletesen passzol. Elvégre a költészet univerzális dolog.
8. Peer Krisztián: Naphimnusz [Jelenkor 2025/9.]
A legjobb vers a szerző ősszel megjelent, Pazarlás című kötetéből. Először is azzal ragad meg, hogy milyen érzékien ábrázol valamit, ami egyszerűen csak jó, tehát nem épp szokványos irodalmi téma – a napozás aktusát. (Ami Peernél tényleg aktusszámba megy: „Másszák a hangyák, nem zavarja, / rátapad a homok, a törülközőminta, csiklandja a gyep, / szemébe folyik homloka verejtéke – / jóleső érzéssel tölti el minden, / amíg megviselt testének tág fókuszú objektíve rád mutat.”)
Aztán persze bonyolódik a dolog, és kiderül, hogy a vers megszólítottja, ez a buja szerető és ősapa és nagybetűs istenség a maga „sejtszaporító” sugaraival – milyen szép a kettősség, ami a szóban rejlik! – korántsem tekinti örökérvényűnek az emberrel való kapcsolatát. Tőle aztán mind megdögölhetünk. Sőt, valójában egyenesen ebben mesterkedik! „Miért vagyunk útban a Napnak, / az újaknak kell a hely?” – kiált fel a kissé paranoid versbeszélő, akit egyszerre ejt kétségbe és nyugtat meg a napsütés, az élet törvényszerűsége. Rokonszenves ez a kicsit archaikus, kicsit petris hangütés, és működnek a váratlan retorikai kanyarulatok, fókuszváltások is.
7. Szondy-Adorján György: Emlék [Hitel 2025/5.]
Egy nő szatyrokkal a kezében hazafelé tart a boltból. A konyhába menet elhalad az udvaron szaladgáló gyerek és a díványon szunyókáló férfi mellett, majd főzni kezd. Akárhogy fűszerezi az ételt, az vagy túl savanyúnak, vagy túl édesnek bizonyul, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve néhány szem keserű olajbogyót szór az edénybe – aztán végül mindet beleszórja. Ennyi a cselekmény. Közben mintha a Paradicsom elvesztésének fájdalmáról szólna az egész – az egykori idill iránti sóvárgásról, amely már csak egy megbízhatatlan emlékfoszlány az édes-savanyú, örökös jelenből visszanézve.
Ez a sóvárgás itatja át a banálisan egyszerű eseménysorozat minden részletét: a nő „a visszaút kérgesedő nyomait keresi / a sárban”, „a tévében »Az / igazi csoda« ismétlését adják”, a férfi „hasztalan / próbálja lecsüngő kezét olykor a hasához / emelni, mindegyre visszahull az”. A keretes szerkezet valamiféle magasabb szférába utalja ezt az állandó kielégületlenséget, elvágyódást – onnan csap le egy-egy óvatlan pillanatban azokra, akik fogékonyak rá, és akit megfertőz, az… Hát, pillanatnyi őrületében elrontja a vacsorát.
6. Tibély Orsolya: Képmás [Műút 2025097.]
„Mi az, / kérdezi / a meg nem született / fiam. / Ujjával / az égre mutat, / a csillagok, / mondom neki, / este van, / úgyhogy biztosan alszom épp.” Tragikus, békés lebegéssel induló szöveg. A beszélő sejti, hogy álmodik – egy beteljesületlen vagy inkább párhuzamos valóságban van jelen. Erről a továbbiakban már nem esik szó a versben. Szép az a szelíd közömbösség, ahogy az álomba vetettségéhez viszonyul. Nem akar kiszakadni belőle és nem kapaszkodik belé kényszeresen – ez most a magától értetődő teljesség, a maga nagyszabású díszleteivel: az égitestekkel és a stéget ostromló tengerrel.
A legfontosabbakkal, amiket csak egy kíváncsi kisembernek meg lehet mutatni. A rövid sorok úgy hullámzanak, olyan játékos és komoly, csapongó egyszerűséggel, mint a két világ határán ülő szereplők körül az óriási víztömeg: „a stég a víz felett tart, / és az ég alatt”. Aztán a pillanat kitágul, és bár nem történik semmi, csak az évszakok pörögnek megszokott rendjük szerint a szemünk előtt – a beszélő szeme előtt –, körbeér egy élet, amely soha nem is létezett.
5. Antal Balázs: magánbábel [Helikon 2025/1.]
Bábel tornyának ószövetségi történetét idézi meg Antal Balázs verse: a bibliai mintához képest azonban itt nem az emberiség kollektív hübrisze nyeri el büntetését – ellenkezőleg, kizárólag a személyes kapcsolatok jelenthetnek gyógyírt az egyéni ambíciók kudarcára. Itt is a szavak fulladnak káoszba, ám ezek mind a beszélő szavai (az irodalom és a tudomány terén tett próbálkozásai), amelyek – mint egy válságpillanatban megsejti – talán megcsalták őt, és sosem lesz képes célba érni általuk. Talán eredendően rossz utat mutattak neki.
Úgy toporog az átléphetetlen küszöb(ök) előtt, mint Kafka hőse A törvény kapujában – csakhogy észreveszi ezt, és nem akar nyomorúságos, intő példa lenni. Akár mindent újrakezd, sőt otthagyja az egész tornyot, ha arra van szükség. Megható szöveg: köszönetnyilvánítás és könyörgés a beszélő megmaradt barátainak, hogy továbbra is legyenek őszinték vele, és egyáltalán, legyenek jelen egymás életében, „mert legvégül úgyis egymáson / csordul át a sorsunk / nem az ellenségeink döntik el kik voltunk / és hogy legvégül kik maradtunk”.
4. Takács Zsuzsa: Bevezetés [Jelenkor 2025/12.]
Takács Zsuzsa remek új szövegekkel és egy Wirth Imrével való izgalmas beszélgetéssel jelentkezett a decemberi Jelenkorban – személyes kedvencem az anyagból a Bevezetés, ez a fegyelmezett tárgyilagossággal, ugyanakkor mélységes empátiával elmesélt rövid történet, valahol a líra és a próza határvidékén. Szinte kedélyesen, anekdotikusan kezdődik, hogy aztán magától értetődő komolysággal váltson álomfejtésbe: „Meglepődtem / a feladvány könnyűségén, meg a tapintatlanságomon, / ahogyan válaszoltam: megmondom, ki volt a kisfiú. / A nővérem elbizonytalanodott. Tudta volna, vagy nem / akarta volna hallani a választ? Valószínűleg ez az utóbbi. / Nyugalom fogott el.”
A vers hátborzongató csattanóra fut ki – de nem is a felsejlő tragédiától szorul össze a torkunk, hanem éppen attól, hogy az emlék nem tud megelevenedni: a versbéli nővér, aki „felejteni akar mindent”, öntudatlanul hordozza magába zárva az elfojtott traumát, mint az egykori halott magzatot.
3. Molnár H. Magor: Elégia [Eső 2025/2.] + Küldetés [Látó 2025/1.]
Ezen a ponton megszegem az egy költő – egy vers szabályt: Molnár H. Magor két szövegét érdemes egymás mellett olvasni. Mindkettő a családon belüli erőszak témáját dolgozza fel – (vélhetően) ugyanaz a beszélő az egyikben áldozatként, a másikban elkövetőként jelenik meg. Az Elégia vérfagyasztó tárgyilagossággal beszéli el az apa – a szeretetmegvonástól a legkegyetlenebb veréseken át a zsarolásig terjedő – módszeres terrorját, amelynek csak a halála vet véget: „Szabad lettem. / Most harmincéves vagyok, ő hetven. Nélkülem / jött el érte a gégerák, s a szövődmény, a nemlét. / Ott fekszik a boncasztalon. Kivágták a nyelvét.”
A Küldetésben már apaként látjuk az időközben férfivá cseperedő gyereket, aki iszonyodva ismeri fel, hogy ő is kezet emelt a fiára, az önbüntető indulatot pedig a jóvátétel vágyába csatornázná be: „Úgy akarok mostantól a kisfiamra gondolni, / mintha rákos volna, és az lenne a küldetésem, / hogy széppé tegyem az összes hátralévő napját.” A lelki vívódás szélsőségeit a nyelvi megoldás is erősíti mindkét vers esetében: az áradó szöveget pedáns, négysoros strófákba tördeli a szerző, azonban gyakran nem a sor végén, tehát rossz helyen csapnak le a fájdalmasan tisztán csengő belső rímek, ahogy a kontrollvesztett apa is formát téveszt érzelmei kifejezésekor.
2. Németh Zoltán: Százöt [Ex Symposion 111.]
2025 legzsigeribb olvasmányélménye. A háromoldalas vers egy intim területet érintő orvosi beavatkozásról tudósít – talán húgycsőtükrözésről lehet szó. A fegyelmezetten szenvedő versbeszélő naturalista részletgazdagsággal rögzít mindent, amit a test határain kívül és belül tapasztal. „Újra megfogja a péniszt, / és a jobb kezével belenyomja a húgycsőbe a csövet. / Negyvennyolc. / Negyvenkilenc. / Ötven. / Ötvenegy. / Ez elég fájdalmas. / De az elején még nem is annyira. / Hanem öt-hat-nyolc, nem tudom, / centiméter után kezd égetni. / Dörzsöl. / Ötvenkettő. / Ez fáj. / Egy kicsit nyöszörögni. / Ötvenhárom. / Szoktam.” Ám ez a rögzítés cseppet sem öncélú: egy végletekig kiszolgáltatott ember kényszercselekvésének vagyunk tanúi – ez jelenti számára az egyetlen kapaszkodót.
A másodpercek múlásának rögzítése kettős természetű: összetartja az egymást követő eseményeket, és széttördeli a tudatfolyamot. Akárcsak maga a beavatkozás, a szöveg is idegőrlően hosszú: a címből sejtjük, hogy százötig kell kibírnunk, ám a versbéli szituációban összesen három cső felhelyezésére kerül sor, ilyenkor pedig a számolás mindig negyvennyolctól indul újra. Méltóság – ez itt a valódi tét. Hogy képesek vagyunk-e csalás nélkül szétnézni könnyedén, akár a plasztik ágytakaróhoz rögzítve is. Hogy nyomás alatt is elég pontosan látjuk-e a világot és benne magunkat. Ez persze – micsoda véletlen! – nagyon hasonlít a költészet alapvető tétjéhez.
1. Székely Szabolcs: Mint aki látszik [Élet és Irodalom LXIX/4.]
A 2025-ös verspublikációk közül általánosságban is Székely Szabolcs versei tették a legnagyobb benyomást rám – az ÉS-ben megjelent Mint aki látszik pedig év eleje óta őrzi első helyét a toplistámon. Ennek a beszélője most először megy egyedül, szülők nélkül, teljes értékű vendégként fodrászhoz, ezáltal különösen kiszolgáltatott minden érzelmi hatásnak. Ismerkedik új szerepével – „nyolcéves voltam, és büszke, gondolom”. Mikor a fodrász véletlenül a fülébe vág az ollójával, nem jelez neki – talán azt sem tudja, szabad-e ilyenkor felszisszenni. Az ezt követő megaláztatás abszurd, elviselhetetlenül hosszúra nyúló pillanatát bontja ki – és nyújtja el nyelvileg is – az erősen ismétléses szerkezetű, szabálytalanul rímelő vers nagy része: a hibázó felnőtt a kisfiút kéri számon, amiért az nem szólt a bajról, és mostanra mindent összevérzett.
Nem védik meg a helyiségben ülő, különböző politikai lapokat – Népszabadságot, Magyar Nemzetet – olvasó férfiak sem. Talán gyávák hozzá. Vagy lusták. Aztán az egyik mégis megembereli magát: „és mielőtt a székbe ült, / vállamra tette a jobb kezét, / szemembe nézett, és biztatott, / rám mosolygott, és így dicsért, / hogy vállamra tette a jobb kezét” – ezáltal pedig az emlék végső soron a méltóság visszaszerzésének történetévé válik. Fontos üzenetet hordoz a vers a pozitív megerősítés hatalmáról. Külön bravúr, hogy teszi ezt mindennemű didakszis nélkül, egy teljesen hétköznapi jelenetet rajzolva fel, amelyben a negatív szereplő is csak kompenzálni próbál, és a sorsdöntő gesztus is alig több az emberi minimumnál – azt gondolnánk, szinte nem is számít. Pedig dehogynem.
A lista összeállításában partnerünk volt a Szófa, akik egész éves hozzáférést biztosítottak a KULTer szerkesztőségének. Támogatásukat ezúton is köszönjük!
A Szófa olvasótermében a Tiszatáj, a Székelyföld, a Kalligram, az Alföld, a PRAE, az Apokrif, az Eső, A Vörös Postakocsi, az Új Forrás és a 2000 című folyóiratok digitális változatai érhetőek el.
A borítóképet Pótor Barnabás készítette.
